Illő lenne az utazásról is szólni, hiszen a Fogarasig keresztül szeltük a fél Erdélyt, ám a hosszú döcögés az elképesztően rossz minőségű romániai utakon feledhetővé teszi azt a kilenc órát amit az autóban töltöttünk, míg célunkhoz értünk. Felső-Porumbákon már várt Octavian, hogy két műanyag székkel feltuningolt mikrobuszával felvigyen bennünket a menedékházba. Hó sehol, a hegy elbújik a felhők mögött. Egy órácska bukdácsolás után a busz megáll és a sofőr közli, hogy idáig jöttünk.
Nem erről volt szó, de nincs mit tenni, kikászálódunk és vállunkra vetjük a méretes zsákjainkat. Vagy két óragyaloglás és 700 méter szint után már sötétben és ködben érjük el a menedékházat. Nagy élet van. Egy népes román csoport tagjai töltik ki a ház minden zugát. Azért kapunk két szobát és negyed óra múlva már lobog a tűz a cserépkályhában. Este még megismerkedünk az étterem kínálatával (leves és második) amit aztán három napon át újraízlelgethetünk (minden nap ugyan az van) és várakozással teli hangulatban dőlünk az ágyba. Mit hoz a holnap?
Korán keltünk, bár nem eléggé. A román csoportot vezetőjük szirénával ébreszti, majd reggeli tornát vezényel. Mi nekiugrunk a Szerbotának. A hegyből továbbra sem látunk semmit, de jól kijárt nyomok vezetnek a gerincen. Mindent körülölelő fogarasi ködben nyomulunk, csak a magasságmérő adatai jelzik, hogy közeledünk a csúcs felé. Egyszer és tizenöt másodpercre látjuk a hegyet.
Utólag nem baj, hogy így volt, mivel az ijedősebbek nem látták a gerincet közrefogó lejtőket, ami egész magabiztossá tette a mozgásukat. Majdnem kalauz idő alatt felérünk a csúcsra. Nagy az örömködés. Visszaút megegyezett a felfelé vezető úttal így nem kellett tartanunk az eltévedéstől. Korán visszaérkeztünk az időközben kiürült menedékházba, így a nap hátra lévő részét pihenéssel tölthettük.
Harmadnap reggel csodás napsütésre ébredtünk. Végre látjuk hol is vagyunk. A hegyek gyönyörűek. Gyorsan pakolunk és irány a Negoj. Már az első pár száz méteren kiderül, hogy ez izgalmasabb nap lesz, mint az előző. A Sárkány-út hidacskáit néhol befedik a lavinanyomok, erre nem járt előttünk senki az utóbbi pár hétben. Hideg van és látszik, hogy a lecsúszó lavinák még az előző hetek enyhe időjárásának következményei. A hó jól tart, tempósan haladunk.
Másfél óra után vége az örömünknek betakarnak a felhők és mélyül a hó. Fogalmunk sincs merre kell menni. A Negoj irányában kibontakozik egy széles hólejtő, felvesszük a köteleket és nekivágunk. Az egyre mélyülő hóban nem egyszerű az előrehaladás. Felérünk valami sziklák tövére, egyszer csak a szél szétkapja a felhőket és látszik a gerincre vezető kuloár. A gerincre érve kiderül az is hogy a Szeret-él Negoj felé eső végére lyukadtunk ki. Egy jeges lánccal biztosított szakasz után néhány perc alatt egy csúcson vagyunk.
Már délután három óra helyi idő szerint és még legalább két óra a csúcsig egy lavina veszélyes hegyoldalban vagy kitett gerincen. Ez a túra végpontja, de senki sem elégedetlen, hiszen kemény küzdelem volt és magasabbra jutottunk mint a Szerbota. A csúcscsokizás után igyekszünk lefelé, hiszen lassú lesz míg a három parti leereszkedik a jeges részen és visszafele még előttünk a meredek hókuloár. A stabil felfele nyomokon biztonságosan leértünk a völgybe, majd a már ismert úton a menedékházba. A kemény menet után ugyan olyan jól esett a csorbaleves, mint az első napon. Estére eltűntek a felhők, így elégedetten nézegethettük a Negoj és a Szerbota feledhetetlen panorámáját.
Március idusára ébredve nem volt más dolgunk, mint összepakolni és hazaindulni. A hegyek újra felhőbe burkolóztak, így könnyű szívvel tértünk vissza a Fogarasi-havasok vad hegyvilágából.
